A máj. 26-ával elkezdődött Jana utolsó hete Angliában :( Igyekeztünk
kihasználni ezt a kevés időt, ami maradt még együtt. Szerda délután brownies-t
sütöttünk, amit Jana a nyelvsulijába vitt búcsúzásul. Daisy lelkesen segített!
Este pedig a Pizza Expressbe mentünk vacsorázni, ahol ’1-et
fizet, 2-t kap’ akció volt.
Csütörtökön áfonyás muffint sütöttünk a youth clubba.
Pénteken délután Jana megmondta Daisynek, hogy holnap reggel
elutazik. Daisy –miután Jana hazament- nagyon szomorú volt, sírt is, aztán Willa is
elsírta magát, nem hiszem, hogy megértette volna, de Jana is már családtagnak
számított, minden nap együtt játszottunk, Willa már az ő nevét is ki tudta
mondani… Vacsora után a család átment a szomszédba egy italra, hogy elbúcsúzzanak
Janától. Elég szomorú volt… Estére pedig
meghívtak, hogy vacsorázzak Janáékkal. Nem maradtam sokáig, mert még be kellett
pakolnom egy hétvégi kiruccanásra….
…. PÁRIZSBA!!! Szombaton hajnali fél 3kor akartam kelni, de
sikerült elfelejtenem átállítani a telefonomon, hogy szombaton csöngjön az
ébresztőm (alapból csak hétköznapokon csöng), így csak 3kor ébredtem fel, ezért
fél órám volt, hogy összekészülődjek, de sikerült! Kocsival mentünk Lutonba,
ahol azonban a parkolótól buszozni kellett a reptérre. Sikerült lekésni egyet,
ezért nem siettünk, gondoltuk, van még min. 10 percünk, mire a következő jön.
Hát tévedtünk, a következőt is lekéstük… Így nagyon kellett sietnünk, mert
Janának még fel kellett adni a csomagját, amihez elég hosszan kellett sorban
állni. Szerencsére minden rendben volt a csomagjával (19.9kg -20kg volt a max.),
viszonylag gyorsan átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen is, és még kapuzárás
előtt, kb. fél perccel meg is érkeztünk a reggel 6 órakor induló repülőnkhöz.
Fúúú, eléggé kicentiztük, de megcsináltuk!
Kb. fél9re érkeztünk meg Párizs Charles de Gaulle reptérre. Jana
foglalta a szállást, de arra nem volt időnk / eszünk gondolni, hogy hogy jutunk
oda, ezért a reptéren elővette Jana a laptopját, fizettünk 5 eurót az
internetért, és útvonaltervezővel megtaláltuk, hogy hogy és hova kell
eljutnunk. A reptértől kb. 10 percre volt vonattal a hotel. Leraktuk a
csomagunkat a szálláson, majd útnak indultunk Párizs belvárosába. Szerencsére
Jana tudott egy kicsit franciául, mert én eléggé elveszett lettem volna.
Valahogy nem éreztem biztonságban magam, mert nem beszéltem a nyelvüket.
Láttuk a Louvre-t,
Délutánra eléggé elfáradtunk, egyrészt mert korán keltünk,
másrészt mert sokat gyalogoltunk a tűző napsütésben. Nagyon szomjasak voltunk,
nem volt vizünk, és az Eiffel torony környékén nagyon drága volt egy üveg víz, ugyan
arab és néger férfiak 1 euróért árultak. De nem voltak szimpatikusak, sőt
ijesztőek, meg ki tudja, honnan szerzik a vizet, hogy ilyen olcsón tudják
eladni, ezért úgy döntöttünk, bírjuk még egy kicsit víz nélkül. Később láttuk
egy hirdetőtáblán, hogy saját biztonságunk érdekében ne vegyünk vizet ezektől a
gyanús alakoktól. Délután éttermet kerestünk, ahol árultak gluténmentes
ételeket, de nem volt sikerünk. Így a McDonalds-ban ettünk, ahol Jana tudott
sült krumplit enni, nekem pedig meglepő módon ízlett a McWrap, amit ettem. Este a Szajnán hajókáztunk. Nagyon szép volt a kivilágított város, az Eiffel torony még annál szebb!
Viszont
emiatt megint nagyon későn feküdtünk le… 22 óra egyhuzamban, ráadásul nem kevés
izgalommal, eseménnyel.
Vasárnap a Notre Dame katedrálisban kezdtünk misével, ami
elvileg nemzetközi lett volna, ehhez képest nem is az aznapi olvasmányok voltak
a szórólapon, és a nemzetköziség annyiban merült ki, hogy egy spanyol és olasz
pap mondott egy-egy mondatot az átváltoztatáskor…
Ezután visszamentünk az Eiffel toronyhoz, hogy készítsünk egy-két vagy
inkább 100 tipikus turista –képet.
Kicsit túl sok időt töltöttünk ott, így az
utolsó látványosságra, a Sacré Coeur-re már nagyon kevés időnk volt, annyira,
hogy végig rohanni kellett, egyenesen fel a dombtetőre, volt kb. 5 percünk
fényképezni,
aztán már mennünk is kellett vissza a hotelba, hogy felvegyem a
hátizsákomat. Megint nagyon necces volt, hogy elérem a repülőt, ugyanis a
vonat, amivel a hotelbe akartunk menni, nem állt meg annál a megállónál, ahol
le akartunk szállni, így egészen a reptérig el kellett mennünk, majd
visszaszállni az ellenkező irányba menő vonatra, nagyon gyorsan felkapni a
csomagomat, megint várni a vonatra, rohanni a hatalmas repülőtéren, nagyon
stresszes volt!!! Csodával határos módon épp időben megérkeztem, a biztonsági
ellenőrzésen hamar átjutottam, majd kiderült, hogy késik a gép, így amikor
odaérkeztem, menetrend szerint már zártak volna a kapuk, amikor még el se
kezdték a beszállást. Ja, ráadásul két óra késést írtak ki, de szerencsére nem
kellett annyit várni. Annak ellenére, hogy már a repülőn voltam, még mindig nem
ért véget az izgalom, mert időre vissza kellett érnem a parkolóhoz, ugyanis csak
fél9ig fizettem a parkolóért. De szerencsére visszaértem addigra! Ilyen
izgalmakkal teli hétvégét!
Emiatt a rohanás miatt nem is volt időm rendesen elbúcsúzni Janától,
de talán így volt a legjobb… Akkor úgysem láttam előre, hogy mennyire fog
hiányozni a mindennapokban.
Az új au pair, Sarah szombaton érkezett, hétfőn
találkoztunk. Kedves lánynak tűnt, de nem beszél túl jól angolul, és akkor
rádöbbentem, mennyire más volt Janával. Vele már szinte mindenről folyékonyan
tudtunk beszélni, ezért belül elég türelmetlen voltam a Sarah-val, remélem,
azért nem mutattam ki.
Amíg Jana itt volt, eléggé sűrű volt a programom, így nem
sok időm volt a nyelvvizsgára koncentrálni. Ami az elmenetelében pozitív volt,
hogy így sok időm „felszabadult”, és tudtam tanulni. Sok időt töltöttem Janával,
viszont mindig ott volt egy kis lelkiismeret furdalás, hogy nagyon közeledik a
nyelvvizsga (Cambridge Advanced Exam). Egy nap el is jött. Júl. 9én volt a
szóbeli, amit úgy éreztem, jól sikerült, majd 11-én az írásbeli. Az sem lett
rossz, kíváncsian várom az eredményt. Fi nagyon kedves volt, és kivett
szabadságot hétfő reggelre és szerdára, így nem kellett azon aggódnom, hogy nem
érek vissza időben, hogy elhozzam a gyerekeket az oviból, ugyanis a nyelvvizsga
Londonban volt, ráadásul mindkét nap elhúzódott a vizsga….
A nyelvvizsgával eljött az utolsó nap a nyelviskolában is,
ahova sütöttem egy summer fruit cheesecake-t, nagyon finom lett!
Egyre több ’utolsó’ alkalom van, ahogy közeledik ennek az
évnek a vége.
Szombaton utoljára mentünk az öregek otthonába a bérmálkozókkal,
ahol nagyon hálásak voltak a nénik, bácsik, hogy jártunk hozzájuk, megvolt az
utolsó hittanóra, a csoport többi tagja júl. 12-én bérmálkozik.
Vasárnap bementem Londonba, hogy hosszú idő után újra
segítsek a nővéreknek ételt osztani a hajléktalanoknak. Olyan jó érzés volt, hogy
amikor megláttak a nővérek, nagyon megörültek, mert épp szükségük volt egy
magyar fordítóra Ildikónak. Rájöttem, hogy szükségem van az ilyen önkéntes,
karitatív munkára, hogy értékeljem, amim van! Étel, család, barátok, akik
törődnek velem. Szörnyű közelről látni, mennyi szenvedés, munkanélküliség,
éhezés, fájdalom van a világban. Amellett, hogy segítek, és időmet szánom
rájuk, az ima az, ami talán a legtöbbet használ, főleg akkor, amikor nem tudok
elmenni.
És ami még nagy
esemény: Ma egy éve jöttem ki!!! Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt – közben néha
meg úgy tűnik, hogy már nagyon rég óta itt vagyok. Már csak két és fél hét, és
megyek is haza!
Tudom, hogy el fog repülni, de még szeretném élvezni az utolsó
heteket.
Ennek ellentmondva az elmúlt hét nagyon nehéz volt,
hihetetlen fáradt vagyok, nem is tudtam mindig jól aludni, reggel a felkelés
iszonyatos, állandóan visszaalszom, délután, amíg Willa alszik, én is el bírnék
aludni… A fáradtság persze kihat a gyerekekhez való hozzáállásomra, sokszor
voltam türelmetlen-ami utólag mindig olyan rossz érzés.
Hogy valami pozitívval fejezzem be, kedvenc
elfoglaltságunkról szeretnék röviden írni. Gombok. Na jó, ennél egy kicsivel
bővebben. Daisy szülinapjára színes gombokból készítettem egy képet, és a
maradék gombokkal játszunk most már szinte minden nap! Willa tudja mondani a
button szót is, mindig jön a szobámba, és kéri, hogy nyissam ki a dobozt. A
játék általában csak a gombok szétszórásából áll, vagy a színek
összekeveréséből, de Daisyvel már virágokat, köröket rakunk ki, meg méret, szín
szerint válogatunk, aztán persze jön a rendrakás. Általában segítenek a lányok,
de van, hogy már ideje vacsorázni, vagy fürdeni, és így rám marad a feladat… De
nem bánom, jó relaxációs gyakorlat. :D :D
Mégsem fejezem még be, egyre több örömteli pillanat jut
eszembe! Gyakran fordul elő, hogy amikor hazahozom Willát az oviból, nagyon
megörül nekem, olyan aranyos, ahogy fut hozzám! Már ezért megéri elvinni az
oviba, hogy utána hazahozzam! :)
Daisy annyira gyorsan és ügyesen fejlődött az úszásban, hogy
egy szinttel feljebb került! Volt egy évvégi balett bemutatója is, ott is nagyon
aranyos volt én meg büszke rá! :)
Minden negatív élmény ellenére nehéz lesz itthagynom ezt az
életet, a második családomat!
UI.: Ne nevessetek ki, ha nem mindig hangzik túl magyarosan, amit írok, ugyanis kezdenek gondjaim lenne a magyar nyelvvel:D Lehet, hogy épp itt az ideje hazamenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése